Miért válik Isten Egyháza támadások célpontjává?

„Akik kegyesen akarnak élni a Jézus Krisztusban, üldöztetni fognak.” (2.Tim 3:12)

A Bibliában foglalt örökérvényű alapelvek a nemzet, a család és az egyén jólétét szolgálják, melyeket Isten az emberöltők alapzatainak nevez (Ésai. 58:12).

Sátán célja az, hogy ezeket az alapokat lerombolva a társadalomban és a családban egyenetlenséget és viszályt idézzen elő. Ezért vált a keresztény egyház az első századoktól napjainkig Sátán támadásainak hadszínterévé, s szenvedett az alapelvek védelmében folytatott küzdelme során sok veszteséget. Hitehagyások, szakadások tizedelték meg sorait, üldözések, bebörtönzések követték egymást, s mártírok milliói öntözték vérükkel az Igazság keskeny útját hű Mesterükhöz, Jézushoz hasonlóan. Fájdalmas volt, ahogy Jézus szava teljesedett, miszerint majd egy hittől elszakadt egyház fogja üldözni a hitükhöz hűséges keresztényeket: „A gyülekezetekből kirekesztenek titeket, sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik” (Ján. 16:2).

A lap tetejére

A reformációs mozgalmak létrejöttének okai

„És megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel romlás építőjének, ösvények megújítójának, hogy ott lakhassanak.” (Ésai. 58:12)

A középkort az uralkodó államegyház hitehagyása és önkényuralma tette sötétté s ez a hitehagyás váltotta ki a reformációs mozgalmak létrejöttét. A reformátoroknak köszönhető, hogy a Szentírás egyre több nyelven jelent meg, s vált közkinccsé, és a világosság sugarai így lassan áttörhették a lelki sötétséget. Ma is „…szükség van olyan emberekre, akiknek tevékenysége nyomán sokan ’remegve gondolnak Istenünk parancsolatára’ (Ezsd 10:3). Szükség van igazi reformátorokra, akik a vétkezők figyelmét a nagy Törvényadóra irányítják, és megtanítják őket arra, hogy ’az Úr törvénye tökéletes, felüdíti a lelket’ (Zsolt 19:8). Szükség van a Szentírásban jártas emberekre, akiknek minden cselekedete megdicsőíti Jahve törvényeit; akik el akarják mélyíteni mások hitét. Tanítókra van szükség -oh, milyen nagyon-, akik az emberek szívében tiszteletet és szeretetet ébresztenek a Szentírás iránt.” (E. G: White: Próféták és királyok 386/4.bekezdés)

A lap tetejére

A hajnal hírnökei

„Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz a teljes délig.” (Péld. 4:18)

A XVIII. Század közepétől kezdtek beteljesedni azok a megjövendölt események, melyeket sok bibliakutató keresztény Jézus második eljövetelének előjeleiül ismert fel. Ez az örvendetes hír emberek tízezreit késztette buzgó készülődésre, bűnbánatra és bűneik elhagyására. Az Advent Mozgalom az 1830-as években alakult ki az Egyesült Államokban, miután William Miller Dániel próféta könyvének jövendöléseit kutatva s azt megértve, Jézus közeli második eljövetelét kezdte hirdetni (Dán. 8:13-14). Miután a várt esemény nem következett be, sokan csalódottan feladták hitüket, míg mások, az ima és böjt emberei a jövendölések megalapozottságának bizonyosságában tovább kutatták tévedésük okait. Így ismerték fel, hogy a „szenthely megtisztítása” nem jelentheti a föld tűzzel való megtisztítását, mint ahogy azt ők hitték. Ahogy az ószövetségi jelképekben már korábban megjelent, Jézus, ez időtől kezdve, mint Főpap, a mennyei templom belső helyiségében, a „szentek szentélyében” kezdte meg Megváltói szolgálatának befejező szakaszát, ahol a menny nyilvánossága előtt, mennyei könyvek feljegyzései alapján megvizsgálja mindazok életét, hitét és cselekedeteit Isten tíz Igéjének fényében, akik Ádámtól a kegyelmi idő végéig Vele szövetséget kötöttek, majd mindazoknak, akik méltóknak bizonyultak, örökre eltörli bűneiket. Ez a szenthely tulajdonképpeni megtisztítása (Dán. 7:10.13-14; Jel. 11:15-19; Zsidó. 8:1-5, 9:1-15. 24).

Krisztusnak a Szentek Szentélyében megkezdett munkája volt az az esemény, amely megnyitotta az ószövetségi előképek és próféciák láncolatait: a múltat, a jelent és a jövőt. Erről az eseményről jövendölt Dániel próféta is, amikor azt írta, hogy sokan tudakozzák majd az utolsó időkben és nagyobbá lesz a tudás (Dán. 12:4)

A lap tetejére

Az Egyház megszervezése

„Mindenek ékesen, és jó renddel legyenek!.” (1.Kor. 14:40)

Az Egyházban a szerveződésre, a szervezeti rend kiépítésére és a hitelvek lefektetésére az 1860-as években került sor. Az apostoli gyülekezet és az ószövetségi Izrael kormányzati mintáját véve alapul, a „Theokráciát”, az istenkormányzatot alkalmazták, ahol minden testület, minden intézmény, minden gyülekezet és minden egyén közvetve, vagy küldötteken át hallathatja szavát a választásokon azok megválasztásában, akik az általános értekezlet (Generál Konferencia) főbb felelősségeit viselik. (AT -új- 62/3-4.bk.beírni. Esetleg a 9.BT-ből a szervezetről)

A lap tetejére

A történelem megismétlődik

"Most pedig, mivelhogy mindezeket a cselekedeteket megcselekszitek, azt mondja az Úr, és mivelhogy szüntelen szóltam, és szóltam ti néktek, de nem hallottátok, és kiáltottam néktek, de nem feleltetek: Azért úgy cselekszem e házzal, a mely az én nevemről neveztetik, a melyben ti bizakodtok, és e hellyel, a melyet néktek és a ti atyáitoknak adtam, a mint Silóval cselekedtem. És elvetlek titeket színem elől, a mint elvetettem mind a ti atyátok fiait, Efraimnak minden magvát." (Jer. 7:13-15)

A nagyfokú missziótevékenység hatására az Advent-hit hamar elterjedt a világon. Isten rendkívüli lelki és anyagi áldásokkal halmozta el egyházát, melyet korunknak szóló különleges Igazságának letéteményesévé tett, hogy általa hirdesse utolsó kegyelmi üzenetét a világnak, és egy népet készítsen elő Jézus második eljövetelére. Ám a különleges áldások, s a fokozatos figyelmeztetések és intések dacára a hanyatlás egyre szembetűnőbbé vált az egyházban, míg végül az első világháború megosztotta a közösséget. Európa több országában közösítettek ki egyháztagokat azért, mert ragaszkodtak az 1865-ben lefektetett hitelvekhez, és nem voltak hajlandók fegyvert fogva felebarátaik ellen hadba vonulni, s ugyanakkor a szombat szentségét is megrontani. Sajnos, egyházunk döntő százaléka feladta ekkor hitelveit, melyek mellett az 1862-1865-ös rabszolga felszabadító háború idején oly határozottan kiállt.

„Amiképpen az egyházi hatalmasságok Krisztus idejében elvetették az embernek adott világosságot és életet, úgy utasították vissza azt az egymást követő nemzedékek idején is. Krisztus visszavonulása Júdeából újra és újra megismétlődött a történelem folyamán. Amikor a reformátorok hirdették Isten Igéjét, egyáltalán nem akartak elkülönülni a fennálló egyházaktól. Ám a vallási vezetők nem tűrhették a világosságot, s annak hordozói kénytelenek voltak más réteget keresni, aki vágyik az Igazságra… Akik a reformátorok nyomdokaiba lépnek, gyakran kénytelenek elfordulni szeretett egyházuktól, hogy megvallhassák Isten igéjének világos tanításait. Sokszor azokat, akik a világosságot keresik, ugyanez a tanítás készteti atyáik egyházának elhagyására, az engedelmességre.” (E. G. White: Jézus élete 183-184. oldal)

„Az egyház és a világ javát szolgálná, ha azok az elvek, amelyek annak idején az állhatatos lelkeket vezérelték, újraélednének azok szívében, akik magukat Isten népének vallják. Aggasztó az a közömbösség, amely a tantételekkel, a keresztény hit oszlopaival szemben mutatkozik. Tért hódít az a vélemény, hogy elvégre is ezek nem létfontosságúak… Most ezrek, akik magukat Krisztus követőinek vallják, szívesen fogadják azokat a hamis elméleteket és végzetes tévedéseket, amelyeket a hűségesek a múltban életük kockáztatásával elutasítottak és lelepleztek.” (E. G. White: A nagy küzdelem 41/4.bekezdés)

„Ha az embereknek joguk volna Isten követelményeitől eltérni és szabadon állapíthatnák meg kötelezettségeik mértékét, akkor álláspontjaik oly különbözők lennének, mint amilyen különbözők az emberek. Az uralmat teljesen kiragadnák az Úr kezéből, s önző énjük törvényeit állítanák helyébe. Akkor az emberek akarata lenne mérvadó, Isten fenséges és szent akaratát –teremtményei iránt érzett szeretetszándékát- pedig megvetnék.” (E. G. White: Gondolatok Krisztus hegyibeszédéről 50/3. bekezdés)

A közösség megalapozott hitéhez ragaszkodó kizárt tagok, 1916-tól 1922-ig mindent megtettek annak érdekében, hogy az Egyház vonja vissza háborús álláspontját, és fogadja vissza őket, de ez sajnos, nem történt meg. Protestálásuk a tengeren túl is visszhangra talált, s így határozták el, hogy 1925-ben megszervezik a Hetednap Adventista Reformmozgalmat, az eredeti alapon maradt maradék Egyházat.

„Az Ábrahámtól való leszármazást nem a név, vagy a vonal biztosítja, hanem a jellem hasonlósága. Ugyanígy az apostoli jogfolytonosság sem az egyházi hatalom továbbadásában rejlik, hanem a lelki rokonságban. Az apostoli jogfolytonosság valódi bizonyítéka az apostoli lelkülettől indított élet, az általuk tanított igazság továbbadása és elhívése. Ez teszi az embert az Evangélium első tanítóinak leszármazottjává.” (E. G. White: Jézus élete 395/1 bekezdés)

A lap tetejére

Egyházunk neve és elhivatása

„Ti vagytok pedig azok, akik megmaradtatok énvelem az én kísértéseimben” (Luk. 22:28)

A hit- és elvhűségükért kizárt tagok csak akkor érezték magukat jogosultnak arra, hogy elkülönüljenek az egyháztól és külön szervezeti formában gondolkodjanak, amikor az egyház Generál Konferenciája (legfelső vezetése) végleg elvetette az általuk képviselt eredeti alapelvek helyreállítására tett javaslataikat.

1925. július 14.-20. között tartották meg a H. N. A. Reformmozgalom első hivatalos, általános gyűlését (Generál Konferenciáját), ahol lefektették a H. N. A Reformmozgalom hitelveit is, az egyház eredeti álláspontja szerint, amely azóta sem változott. Európa több mint tizenhat országából gyűltek össze a kizárt tagok képviselői Németországban, Gothában. Addig nem volt egységes nevük, minden országban más-más néven nevezték magukat. Mivel felismerték, hogy a Prófétaság Lelke egy reformációs mozgalomról jövendöl a Bizonyságtételekben, felvették a Hetednap Adventista Reformmozgalom nevet, azzal a meggyőződéssel, hogy ez a jövendölés az első világháború alatt megélt tüzes próba által teljesedett:

„Éles értelemmel bíró férfiakra van szükségünk, akik készek magukat a Szentlélek irányítása alá rendelni. Isten felhívja őket, hogy álljanak az alapos reformációs munka élére. Válság előtt állunk, az Úr pedig felhívja munkásait, hogy sorakozzanak. Minden lélek odaadása legyen mélyebb és őszintébb. Igazabb, mint az elmúlt évek folyamán… Mély benyomást gyakoroltak rám azok a jelenetek, melyek éjjeli látomásban elvonultak előttem. Egy nagy mozgalom, -az ébredés munkája látszott végbemenni sok helyen. Népünk Isten hívásának engedve, sorakozott. Atyámfiai, az Úr szól hozzánk. Ne hallgassunk az Ő hangjára? Ne tisztítsuk-e meg lámpásainkat, hogy azokhoz hasonlóan cselekedjünk, akik várják az Urat?” (E. G. White: Bizonyságtétel lelkészek részére 514/3, 515/2.bekezdés 1913.)

„Láttam egy csapatot, amely szilárdan és erős fegyverzetben állott őrhelyén, s egy tapodtat sem hátrált meg azok támadásai elől, akik a közösség megalapozott hitét akarták megingatni. Isten tetszéssel tekintett le rájuk.” (E: G: White: Tapasztalatok és látomások 221. oldal 1852.)

A lap tetejére

A megjövendölt események

"Ezek a jelek a XVIII. század végén kezdtek teljesedni. 1755-ben volt a történelem legszörnyűbb földrengése. Bár az emberek általában a lisszaboni földrengésként emlegetik, de kiterjedt Európa, Afrika és Amerika nagy részére. Érezték Grönlandon, a nyugat-indiai szigeteken, Madeira- szigetén, Norvégiában és Svédországban, Nagy- Britanniában és Írországban... Algír nagy része romba dőlt. Marokkó közelében egy nyolc- tízezer lélekszámú falu teljesen eltűnt. Lisszabonban "a föld alól mennydörgésszerű hang hallatszott, majd rögtön ezután heves rengés rombolta le a város zömét. Mintegy hat perc alatt hatvanezer ember pusztult el. A lisszaboni katasztrófa rendkívüli eseményei közé tartozott a tiszta márványból, hatalmas költséggel épített új rakodópart elsüllyedése. Nagyon sokan menekültek ide a leomló romok elől, de a rakodópart elsüllyedt a rajta levő emberekkel együtt, és soha egyikük sem került a felszínre. Mintegy két órával a rengés után a város különböző részein tűz ütött ki, és majdnem három napig tartó heves tombolásával teljesen elpusztította a várost. Kilencvenezerre becsülték azoknak a számát, akik azon a végzetes napon életüket vesztették." E. G. White: A nagy küzdelem 272. 273. oldal

A prófécia a nap és a hold elsötétedését említi következő jelként. Ez huszonöt évvel később következett be. Megjelenését az a tény tette megdöbbentőbbé, hogy a próféta megjövendölte teljességének pontos idejét is. Amikor a Megváltó az Olajfák hegyén tanítványainak az egyház sokáig tartó megpróbáltatásáról, az 1260 éves pápai üldözésről beszélt- amelynek megrövidítését megígérte-, említést tett bizonyos eseményekről. amelyek megelőzik eljövetelét, és meghatározta, hogy mikor tűnik fel közöttük az első: " Azokban a napokban, az után a nyomorúság után, a nap elsötétedik és a hold nem fénylik" (Márk 13: 24). Az 1260 nap, illetve év, 1798- ban ért véget. Az üldözés negyed évszázaddal előbb majdnem teljesen megszűnt. Az üldözést követően, Krisztus szavai szerint, a nap elsötétedik. 1780. május 19- én teljesedett be ez a prófécia.

A lap tetejére

A szenthely megtisztítása

A pap szolgálata, amit a templom első helyiségében, a szenthelyet elválasztó 'kárpiton belül' egész évben végzett, jelképezi azt szolgálatot, amelyet Krisztus a mennybemenetelekor megkezdett. A mindennapi szolgálatban a papnak az volt a feladata, hogy bemutassa Istennek a bűnáldozat vérét, és tömjént füstölögtessen, amely Izrael imájával együtt szállt fel. Így viszi Krisztus is saját vérét az Atya elé a bűnösökért, és bemutatja- saját igaz voltának jó illatával együtt- a bűnbánó hivők imáit is. Ez a szolgálat folyt a mennyei templom első helyiségében.

Ide kísérte el Krisztus tanítványainak hite, amikor a mennybe emelkedve eltűnt a szemük elől. Ide összpontosultak reményeik. Erről a reményről mondta Pál, hogy 'lelküknek mindegy bátorságos és erős horgonya', amely 'beljebb hatol a kárpitnál, ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap". "Nem bakok és tulkok vére által, hanem az Ő tulajdon vére által ment be egyszer mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve" (Zsidó. 6: 19- 20; 9: 12)

Ez a szolgálat tizennyolc évszázadon át folyt a templom első helyiségében. Krisztus a bűnbánó hivők érdekében vérére hivatkozott. Kieszközölte számukra az Atya bocsánatát és pártfogását, de bűneik még bent maradtak a mennyei könyvekben. A jelképes szolgálat év végi engesztelési munkájához hasonlóan Krisztus is, megváltási munkájának befejezése előtt, engesztelési szolgálatot végez a mennyben, hogy a bűnöket eltávolítsa. Ez a szolgálat kezdődött el a 2300 nap végén. Ekkor, miként Dániel próféta megjövendölte, Főpapunk belépett a szentek Szentjébe, hogy ennek az ünnepélyes munkának az utolsó szakaszát- a templom megtisztítását- elvégezze." E: G. White: A nagy küzdelem 376. oldal 1- 3 bekezdés

A lap tetejére

Ószövetségi jelképek

„A földi templomszolgálat két részből állt: a papok naponta szolgáltak a szenthelyen, a főpap pedig egyszer egy évben a szentek szentjében végezte az engesztelés különleges munkáját: megtisztította a templomot. A bűnbánó bűnösök nap, mint nap hozták áldozatukat a templom ajtajához, és kezüket az áldozat fejére téve megvallották bűneiket. A bűnös így jelképesen önmagáról az ártatlan áldozatra helyezte bűneit, majd az állatot megölte. ’Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat’ –mondja az apostol. ’A testnek élete a vérben van’ (3. Móz. 17:11). Isten megsértett törvénye a törvényszegő életét követelte. A vér az elveszett bűnöst képviselte, bűnét pedig az áldozat hordozta. Az áldozat vérét a pap bevitte a szentélybe és a függöny elé hintette. A függöny mögött volt a frigyláda, és benne a bűnös által megsértett törvény… Ez a munka egész évben nap, mint nap folyt. Izrael bűnei így kerültek át a templomra, és eltávolításuk különleges szolgálatot igényelt. (Lásd: 3. Móz. 16:16.19)

”A főpap egyszer egy évben – a nagy engesztelési napon – belépett a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a templomot. Ezzel a munkával lezárult az évi szolgálat körforgása. Az engesztelési napon két fiatal kecskebakot vittek a templom ajtajához, és sorsot vetettek rájuk: ’egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért’ (3. Móz. 16:8). Azt a kecskét, amelyre az Úrért való sors esett, megölték bűnáldozatként a népért. Vérét a főpap bevitte a függöny mögé, majd a fedélre és a fedél alá hintette. Hintett belőle a füstölő oltárra is, amely a függöny előtt állt.” (E. G. White: A nagy küzdelem 374/ 1- 3.bekezdés; 375/1 bekezdés)

Ezt követően a főpap kilépett a szentek szentélyéből, s a nép elé állva a következő rendelkezésnek tett eleget:

„És tegye (a főpap), mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izrael fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre” (3. Móz 16:21-22).

„Az egész szertartásnak az volt a célja, hogy tudatosítsa Izraelben Isten szentségét, és a bűnnel szembeni gyűlöletét, és azt is, hogy a bűnnel való érintkezés óhatatlanul beszennyez. Az engesztelési munka során mindenkinek meg kellett sanyargatnia magát. Minden munkát félre kellett tenni, és ezt a napot Izrael egész gyülekezetének Isten előtt komolyan megalázkodva, imával, böjttel, és mélységes önvizsgálattal kellett töltenie.” (E. G. White: A nagy küzdelem 375/2bekezdés.)

A lap tetejére